— Van, aki szóban, van, aki dalban, van, aki képben mondja el, hogyan látja-érzékeli a világot. Te a képregényt választottad. Miért?
— Ez olyan számomra, mint a foci. Nem emlékszem olyan időre, mikor nem szerettem a rajzolt médiumot. Mindenféle ábrázolás, főleg, ha mesél valamit lebilincsel, legyen az csak egy képvicc is; a „történet” a lényeg. A képregényhez emiatt egyenes út vezetett iskolás koromban, aztán Chris Claremont történetei bilincseltek a műfajhoz; egy hónapja személyesen is találkozhattam vele. Viszont első tudatos pillanatomban már arra gondoltam „Milyen jó lenne egy ilyet majd saját kézzel készíteni!”.
— Milyen érzés volt Gönczy Agáthot hallgatni? Azonnal megelevenedtek előtted a képek?
— Igen. Nagyim a legjobb ember volt, akit valaha ismertem, és Agáth néni nagyon emlékeztet rá, a szimpátia azonnal megvolt. Ő is pont úgy meséli a régmúlt történéseit, ahogy az én nagyim mesélt a saját életéről.
Amellett nagyon fontosnak tartom megörökíteni az ilyen történeteket, pont azért, mert nem túl vidámak. Sose feledjük el, milyen rombolásra képes az emberek életében egy embertelen rendszer. Kellemes a hasznossal találkozott, és a Gönczy fiúk egyből díjazták az ötletet, mindent a kezem alá is adtak a munkához, aztán el is engedték, saját belátásom, döntéseim szerint készíthettem el a füzetet.
— Mi az, amit mindenképp fontosnak tartasz akkor, amikor megrajzolsz egy eseménysort? Mire fekteted a hangsúlyt?
— Egy tanárom se tudja meg, de nagyon kevés referenciát használtam a rajzokhoz. Ez néhol látszik is az anatómián, de anno még szöveg nélkül képzeltem az alkotást, ezért a gesztusok és a kifejező ábrázolás felülírt mindent. Szavak nélkül kellett megállniuk a helyüket és ezt néha korlátozza, ha „pontos” akarsz lenni. Egyrészt időm sem annyi volt, amennyit szerettem volna, tehát abban is segített, hogy ne húzódjon örökké, míg elkészül a mű.
— Mennyi munka van egy ilyen képregényben? Mióta dédelgeted ezt az álmod?
— Az első kilenc oldal 2 hónap alatt készült, munka után, minden este. A maradék négy már elhúzódott, de nem is szorított határidő. Az „alfa” verziót mindenképp közönség elé szerettem volna tenni tavaly, mert így is egy évet csúszott a teljes projekt. 2023 egy nagyon nehéz és megterhelő év volt számomra.
Sosem mérem a rajz előtt töltött időt, fogalmam sincs összesen mennyibe telt, de azt tudom, hogy a vállam, hátam biztos minden percét számon tartotta.
— Jól érzem, hogy ezzel a projekttel érkeztél meg igazán újra Szatmárra? Ennyi év távollét után valahogy ezzel vált kerek egésszé az utad, amely haza vezetett…
— Inkább azt mondanám, azért jöttem haza, hogy ezt megtaláljam. A történetet, a műfajba fektetett munka örömét, és hogy ezzel, ha törik, ha szakad én továbbra is foglalkozni akarok, és foglalkoznom kell. Senki nem tudja mit hoz a jövő.
